A PCBA (Printed Circuit Board Assembly) eredete a korai elektronikai eszközök „pontos{0}}pontos- vezetékezésről” a „moduláris áramkörökre” való átállására vezethető vissza. A 20. század elején{4}}az elektronikus eszközökben az áramkörök elsősorban az alkatrészek közötti közvetlen vezetékkapcsolatokon alapultak. Ez a módszer nemcsak szerkezetileg laza, hanem alacsony megbízhatóságú is volt. Az összetett elektronikus rendszerek, például a rádió és a radar kifejlesztésével az emberek elkezdtek kísérletezni rögzített hordozók használatával az áramköri struktúrák támogatására; ez volt a PCB prototípusa. Az 1940-es és 50-es évekre a PCB-k kiforrtak, és a rézfólia-áramkörök és a szigetelő szubsztrátumok maratásának folyamatai széles körben elterjedtek, megalapozva ezzel a PCBA későbbi kialakulását.
A PCBA az automatizált forrasztási és elektronikus összeszerelési technológiák fejlesztésével jelent meg. Mivel az elektronikai termékek a laboratóriumból az ipari termelésbe kerültek, a PCB-k önmagukban nem voltak elegendőek; szükség volt az olyan alkatrészek hatékony és stabil összeszerelésére is, mint az ellenállások, kondenzátorok és integrált áramkörök a kártyára. Így fokozatosan fejlődött ki az SMT (Surface Mount Technology) és a THT (Through Hole Technology). Az SMT bevezetése különösen lehetővé tette az automatizált elhelyező gépek számára, hogy nagy sebességgel és nagy pontossággal fejezzék be az alkatrészek beszerelését, jelentősen javítva a termelés hatékonyságát, és a PCBA-t a modern elektronikai gyártás standard formájaként jelölték meg.
